délutáni összebújós

Nem vagyok a magyar film rajongója. A rendszerváltás előtt készült alkotásokból keveset láttam, azok se kötöttek le, az életemben készültek közül pedig detektorral kell keresni a valamire valókat. Azonban meg lehet találni a kincseket, erre jó példa Hajdu Szabolcs 2006-os közönségdíjas filmje, a Fehér Tenyér.


A film egy magyar tornász gyerekkorát mutatja be a hazai 70-es 80-as évek szocializmusában és ezt állítja szembe azokkal a különbségekkel, amikkel felnőttként Amerikában találkozik. Dongó tehetséges gyerek, a szülei vasszigorral fogják az eredmények érdekében, Debrecenbe jár tornászni a már szadistának mondható Feri bácsi edzéseire.  Ezzel szemben Amerikában már felnőtt edzőként hamar ráébred, hogy azok a módszerek, amikkel őt munkára fogták anno, már nem működnek, illetve nem működhetnek. Nagyon érdekes történet, ahogy egy debreceni lakótelepről eljut a fiatal a vegasi Cirque de Soleil-be. Nem mondom, hogy a forgatókönyv tökéletes, de nekem nem lógott ki a lóláb sehol.


A hangulat viszont csillagos ötös, főleg a visszaemlékezéses részek, amik a film túlnyomó részét kiteszik. A gyerekszínészek és a Feri bácsit alakító Gheorghe Dinica nagyszerűek. Kiváló a kamerakezelés, sehol nem ül le a film, pont időben van vége. A zene is remek mindenhol!

A film mindenkinek ajánlott, az ilyen rendezésekre kell büszkének lennünk. Minden a helyén van, könnyű magunkat beleélni, átérezzük a főszereplő gondjait, izgalmas a történet.  Nem először láttam a filmet, de biztos, hogy nem is utoljára! A film teljes egészében megtalálható a videó megosztókon, ha valakinek így egyszerűbb, jó szórakozást!


85%

Ma délután egy 2010-es történelmi drámát néztem meg, ami meglátásom szerint sokkal inkább egy kalandfilm. A világháborús téma, Peter Weir a rendezői székben és a neves szereplőgárda ellenére sem kapott nagy visszhangot a film.


A történet egy szibériai gulágban indul a második világháború erejének teljében. A két főszereplő az amerikai mérnők, akit Moszkvában kaptak el (Ed Harris) illetve a szintén koholt vádak által ideszállított lengyel férfi, Janusz (Jim Sturgess). Terveznek, várnak majd megszöknek. Természetesen többen csatlakoznak hozzájuk, köztük a veszélyes bűnöző Valka (Colin Farrell).  Ekkor kezdődik a természettel vívott csata, hiszen a kegyetlen szibériai hidegben kell életben maradni. Hőseink célja eljutni a mongol határra. Azonban azt nem is sejtik, hogy addig és utána milyen szenvedéseken kell keresztülmenniük.


A Way Back nagyszerűen van fényképezve, viszont a tempója egy hangyányival lehetett volna gyorsabb illetve több cselekmény is elfért volna ebben a bő két órában. A jelenetek többsége tetszett, főleg az élelem és folyadék szerzés problémája volt nagyon valósághűen és átérezhetően ábrázolva. Ami nekem kicsit sok volt az a kötelező halálesetek és szomorúság, de nyilvánvalóan ez hozzátartozója egy ilyen filmnek és nem lehet úgymond hibaként felróni.  A színészek közül mindenkit láttam már jobbat is alakítani, de senki nem volt zavaró.  Könnyű magunkat beleélni a történetbe.


Összegezve a film hibája számomra az elnyújtott szenvedős jelenetek voltak, de ez teljesen egyéni problémám. Pozitívum a fényképezés és a jó kalandfilmekre jellemző egyedi hangulat, ami a mai filmes termésben egyre ritkább. Ajánlom mindenkinek, aki szereti a háborús, szökevényes, természetben játszódó filmeket!

70%

Egyre ritkábban fordul elő, hogy csak úgy belebotlok egy igazán jó filmbe, de most megtörtént. A Két Szeretőre tegnap figyeltem fel miközben a The Master c. filmről és Joaquin Phoenixről olvasgattam.  Felcsigázásként annyit elárulok, hogy élete egyik legjobb alakítását hozta.  Ez egy olyan színészről, aki tökéletesen eljátszotta többek közt Johnny Casht és Commodust, elég nagy szó.


A történet nem túl bonyolult, de mégis az elejétől kezdve magával rántja az embert. A film elég erősen kezd, a főszereplő Leonard öngyilkosságot kísérel meg. Azonnal szembesülünk vele, hogy elég sok problémája van az életben. Ennek okait maradéktalanul prezentálja nekünk a későbbiekben James Gray rendező, azonban a film fő története és hangsúlya nem itt keresendő. A fő szál sokkal inkább ott bonyolódik, hogy Leonard teljesen belebolondul a szomszédlányba, miközben a családja egy másik leányzót szán neki. Most nehogy valami kosztümös giccs dramaturgiája jelenjen meg a szemek előtt, itt közel sem erről van szó. A film zsenialitása, hogy átengedni a nézőnek az értékítéletet az egyes szereplőkről és cselekedeteikről. Több fontos kérdést felvet szerelemről, családról, önmagunk megtalálásáról, de ugyanakkor válaszokat is kapunk ezekre. Nincs szájbarágás, a rendező végig könnyedén vezeti a szálakat és ez egy drámánál számomra nagy plusz pont.


A Két Szerető legnagyobb erénye a színészi játék. Gwyneth Paltrow és Vinessa Shaw egyaránt hitelesek, jól mutatnak. Előbbi a szétszórt, önmagát még meg nem találó, azonban kisugárzásával és annak erejével teljesen tisztában lévő nőt alakítja, míg utóbbi inkább a biztonságot, a nyugalmat jeleníti meg. (Én minden szempontból Vinessa Shaw mellett döntenék.) A két női főszereplő mellett az összes mellékszereplő is tetszett, kiemelendő Isabella Rossellini Leonard anyjaként.


De a film szenzációja a jó öreg Joaquin.  A The Mastert alig pár napja láttam és szinte hihetetlen, hogy mennyire másmilyen karaktert játszik itt, de ugyanúgy tökéletesen. Nem értem, hogy maradhatott ez az alakítása úgymond észrevétlenül. Tényleg elképesztően jó. Mellékgondolatként elmondom, hogy Bradley Coopert a Silver Liningsért - ami egyébként egy közepesnél alig jobb, túlértékelt film - legjobb színész Oscarra jelöltek. Phoenix itt hasonló karaktert játszik vagy legalábbis lehet párhuzamot vonni a kettő között. Arra akarok kilyukadni, hogy Joaquin alakítása összehasonlíthatatlanul jobb és kriminálisan alul értékelt.


Óriási pozitív meglepetés volt ez a film. Egy átlagosnál érdekesebb romantikus drámára számítottam, ehelyett kaptam egy izgalmas történetet, egyedülálló színészi teljesítményeket, jó rendezést és zenét. A film megtekintése mindenki számára határozottan ajánlott, ne hagyjátok ki!

85%

A bejelentés pillanatától kezdve vártam ezt a filmet, azonban a megtekintését idáig halogattam. Tettem mindezt azért, mert Paul Thomas Anderson előző filmjével, a 2007-es Vérző Olajjal olyan magasra tette a lécet, amit nem hittem volna, hogy még egyszer el tud érni. Nem is érte el, de bánatomra meg sem közelítette.


Pedig papíron minden a helyén van. A rendező technikája a 21. század talán legszebbje, a színészek nagyon jók, a helyszínek és az operatőri munka egyedülálló.  Azonban a plot - amit korábbi filmjeihez hasonlóan itt is Anderson jegyez – gyenge.  Nincs kiindulópont, nincs karakterfejlődés, nincs lezárás. Ezek közül legalább egynek teljesülnie kell a szememben egy jó filmhez. Mert miről is akar szólni ez a film? Egy mentálisan sérült világháborús veteránról, akinek gondot jelent visszailleszkedni a társadalomba? Ez De Niro és Scorsese párosának jobban ment. Egy vallási kultusz vezetőjéről? Két teljesen különböző embertípusról, akiket a kíváncsiság és valamiféle furcsa kötelék összekapcsol? Nem tudtam eldönteni, és ezzel nem vagyok egyedül.  Sokan unalmasnak, sőt frusztrálónak tartják a filmet. Ezek szerintem erős szavak, de tény, hogy a forgatókönyv nem sikerült. Vannak teljesen kizökkentő jelenetek, vannak részek, ahol az volt az érzésem, hogy ezt a színészek rögtönözték össze aztán valamiért nem lett kivágva.


Viszont a film pozitívumai mellett sem lehet elmenni. A fényképezés egész egyszerűen lenyűgöző, főleg a tengerparti és sivatagi jeleneteknél. A kor hangulatát nagyon jól visszaadták a díszletek. A zene is teljesen rendben volt.  A színészek pedig klasszisok. Mind a két főszereplő (Phoenix és Hoffman) bravúrosan játszotta a negatív karaktert. Felesleges ömlengeni hogy mennyire jók, a legjobb főszereplő és legjobb mellékszereplők (Hoffman mellett Amy Adams a Master feleségeként) jelölések az Akadémia részéről teljesen helytállóak.


Összességében csalódás volt a film.  Nem tudom jó szívvel ajánlani senkinek, ezért úgy fogalmaznék, hogy a fényképezésért és a színészi teljesítményekért megéri megnézni.  Fáj a szívem, mert ekkora potenciállal, mint amivel Anderson és ezek a színészek bírnak, ennek mesterműnek kellett volna lennie.

65%

Ázsiai filmek témakörben nekem legjobban a koreai bűnügyi thrillerek és akciófilmek tetszenek, ezekből láttam a legtöbbet. Japán filmmel ritkán hozott össze eddig a sors, pláne zenés drámával, a Távozások azonban a 2009-es Oscar gálán elnyert legjobb idegen-nyelvű film díjával meggyőzött: ezt érdemes megnézni.


A történet szerint a fővárosi csellista Daigo hirtelen munka és perspektíva nélkül találja magát, ugyanis feloszlatják a szimfonikusokat. Feleségével vidékre költöznek az örökölt szülői házba, ahol főszereplőnk érdekes munkát vállal, ugyanis „felkészítő” lesz belőle. Munkája, hogy az elhunyt embereknek megadja az utolsó tiszteletet. A sztoriról ennyi elég is, a film nem a lehengerlő forgatókönyvével akarja megfogni a nézőt.

Amivel akarja és sikerül is megfognia a nézőket - ha nem is maradéktalanul -, azok az érzelmekre ható jelenetek. A halál nagyon kényes téma nem csak nálunk, hanem a világ szinte összes részén. Ha ehhez kellő tisztelettel tud egy rendező hozzányúlni, akkor könnyen megható képsorok kreálhatóak.  Ehhez még hozzájön a csellózás és egy kis családi dráma és kész az Oscar alapanyag. Ez kicsit cinikusan hangzik, de itt tényleg működik és átérezzük a szereplők problémáit, örömeit egyaránt.


A film hibája, hogy túl hosszú. Ebben a sztoriban nincs 130 perc, másfél órában legalább ilyen szépen és talán még hatásosabban is el lehetett volna készíteni.  Ezt leszámítva egy hangulatos, megható alkotásról van szó, ahol a színészek és az operatőr is remek munkát végeztek. Különösen tetszett Daigo főnökének karaktere, aki egy végtelenül precíz és elegáns ember, azonban a humort sem veti meg.

Egy kis zenés összeállítás a filmből:

Ajánlom a filmet mindenkinek, aki sziruposság nélküli meghatódásra vágyik. Ezen felül azoknak, akiknek a halál témája nem tabu, és mernek töprengeni olyan dolgokon, mint mi is igazán fontos az életben. Családdal, barátnővel való filmnézéshez is ideális!

70%

Polanskiban azt szeretem, hogy bár nem végez mindig tökéletes munkát rendezéseivel, de történeteinek izgalma, szereplőinek érdekessége szinte kivétel nélkül élvezetes filmet eredményez. Nincs ez másként az 1992-es Keserű Méz c. alkotással sem.


A film egy különös szerelmi történetet dolgoz fel, amely magában foglal mindenféle vágy beteljesítését, gyűlöletet, bosszúvágyat, lelki terrort és még sorolhatnám. A történetbe egy óceánjáró hajón kapcsolódunk be, ahol egy angol házaspár, nevesítve Nigel (Hugh Grant) és Fiona (Kristin Scott Thomas) jelenik meg a szemünk előtt. Mint kiderül azért fizettek be erre az útra, hogy egy nyaralással rendbe rakják házasságukat. Nigel hamar összeismerkedik egy gyönyörű francia lánnyal (Emmanuelle Seigner) a hajó bárjában, illetve később annak férjével, egy tolószékes íróval Oscarral, akit a zseniális Peter Coyote alakít. Oscar azt állítja Mimiről, hogy a szerelmük miatt került tólószékbe és meginvitálja Nigelt a kabinjába, hogy egy olyan történetet mondjon el, amelyet nem fogunk elfelejteni.  Ekkor következik egy flashback és évekkel korábban Párizsban járunk, ahol Polanski nagyon jó tempóérzékkel mutatja be Mimi és Oscar megismerkedését, szerelmük eljutását a csúcsra, majd az elhidegülést, egymás megalázását. A történetről elég is ennyi, lényeg, hogy a forgatókönyv zseniális.


A film története mellett a színészek alakításai is lenyűgözőek. Peter Coyote egyértelműen kiemelkedik, tökéletes választás volt erre a megcsömörlött, negatív, néhol már szadista karakterre, akivel azért mégis együtt tud majd érezni a néző, bármilyen hihetetlenül is hangzik ez. Kellemes meglepetést nyújtott Hugh Grant , akiért alapjáraton nem vagyok oda, ám itt nagyon jól játszotta a prűd, de mégis kíváncsi angolt. Az ő karakterét legalább annyira rabul ejti majd a francia lány története, mint minket…


Kiemelendő még a film zenéje, amelyet a Vangelis szállított és remekül passzol mind a hajón játszódó jelenetekhez, mind a párizsi visszaemlékezésekhez.

A Keserű Méz két hibája, hogy Emmanuelle Seigner alakítása néhol gyenge, vagyis inkább Peter Coyote mellett annak tűnik, illetve a film vége. Nem konkrétan a befejezéssel vagy a konklúzióval (mohóság témaköre) van baj, hanem ahogy oda eljutunk.

Kinek ajánlanám a filmet? Azoknak, akik nem riadnak vissza egy nem hétköznapi love storytól, ugyanis a film kendőzetlenül mutatja be ezt a nem mindennapi kapcsolatot. Van itt minden, a perverz jelenetektől kezdve az egymás lelki kifacsarásán keresztül a (látszólagos) megbocsájtásig.  De természetesen Polanski ügyelt az egyensúlyra, a szerelem (vagy jelen esetben inkább megszállott kötődés?) hétköznapi értelemben vett szép oldala is bemutatásra kerül. Összességében egy kiváló film a Keserű Méz és kár kihagyni.

80%