délutáni összebújós

Szeretem a suspense filmeket, ezért tegnap este egy ’84-es Brian De Palma kultot vettem elő, az Alibi Testet. Vegyes érzéseim vannak a filmmel kapcsolatban, mert voltak jó pillanatai, de borzalmasok is.


A film szerencsére nem tart hosszú bevezetőt,  egy sikertelen színész főszereplésével kapcsolódunk be a történetbe. Rajtakapja barátnőjét, aki épp megcsalja illetve bepánikol forgatáson és a munkáját is elveszti. Nincs szállása, ám egy meghallgatáson épp megismert szimpatikus fazon egyből felkínálja neki a hollywood-i hegyekben található luxus lakását. Már az elején érezni lehet, hogy valami nincs rendben és ha valaki kettőnél több hasonszőrű alkotást látott már életében, annak hamar összeáll a kép. Sajnos. Mivel a film célja az izgalom fenntartása lett volna a rejtélyességen keresztül.


Az látszik, hogy De Palma nagy Hitchcock rajongó. Ebben a filmjében is gyakorlatilag egy az egyben vannak jelenetek átvéve a Szédülésből illetve a Hátsó Ablakból.  Ez nagyon süvegelendő, azonban néha nem tudtam eldönteni, hogy ez most szatíra akar lenni vagy pedig meghajlás az angol rendezőlegenda előtt. Leginkább mindkettő egyszerre, ami viszont nem működik. Nehéz egyszerre megijedni és nevetni ugyanazon a dolgon. Számomra komolytalan volt sok helyen a film, például a rendőr-felügyelő értetlensége már kétségbeesetten szánalmas forgatókönyvírói húzás volt. A plotot egyébként maga De Palma írta, aki szépen adagolja a csavarokat, azonban ezek mai szemmel már erőtlenek és nem is ülnek.


A pozitívumok közé tartozik a fényképezés és talán még a zene. Egyébként a színészek és a történet elég gyengus. Egyszer meg lehet nézni, de a blog célja tényleg élvezetes filmek ajánlása, márpedig ez nem az.  Inkább Tony Montana huszadszorra!

50%

A giallo filmek megismerését a műfaj egyik legtöbbre értékelt darabjával, a Dario Argento fémjelezte Mélyvörössel kezdtem. De mi is az a giallo? A zsáner az Itáliában megjelenő sárga kötésű krimiktől örökölte nevét (a giallo szó jelentése: sárga).  Röviden összefoglalva egy speciális olasz filmműfaj, amelyre az erotika, a naturális gyilkosságok és a rejtélyesség jellemző. Illetve hangsúlyos a zenei aláfestés és a kifinomult kameramunka (szimmetrikus jelenetek, játék a fényekkel stb). Érdekessége még, hogy szinte mindig középpontba kerül a kés, mint gyilkos fegyver.  


Dario Argento sok kortársához hasonlóan forgatókönyvírással kezdte, azonban az áttörést a Volt egyszer egy Vadnyugat hozta meg neki, mely film elkészítésében sokat segített Sergio Leonénak.  Ezek után fordult a giallo filmek rendezése felé. Pályájának kiemelkedő darabjaként tartják számon a Profondo rosso-t.

A Mélyvörös története engem leginkább egy régi Hitchcock filmre emlékeztetett. Egy zongorista szemtanúja lesz egy híres látnok brutális meggyilkolásának. Mivel egyedüli szemtanú, ezért belekeveredik a nyomozásba, összekerül egy újságírónővel és ketten eldöntik, hogy a dolgok végére járnak. Ekkor még nem sejtik azokat a fordulatokat, amelyek várnak rájuk.  Összességében a sztori jó, de 37 év távlatából nem elég éles, nekem nem volt meg az a bizonyos nem bírom elvenni a szemem a képernyőről érzés. Nem azt mondom, hogy egy Gyilkos Elmék szintű érzelemmentes, fél percenként csavarokkal operáló tákolmányra vágytam, de végig megvolt bennem az a gondolat, hogy „igen, ez a fordulat nagyot üthetett akkoriban, most viszont már túlhasznált, majdhogynem klisés”.  A filmben több gyilkosság is történik, ezek kellőképpen brutálisak, ám az élményt elrontja a vérnek használt vízfesték szerű valami. 


A színészekkel nem volt gondom, de nem is kellett megerőltetniük magukat, Hitchcock filmjeihez hasonlóan itt is a történetben betöltött szerepük volt a lényeges, nem pedig karakterük mélysége, milyensége.

Ami kifejezetten tetszett az a film stílusa. Az olasz helyszínek alapjáraton is jól néznek ki, de ezekkel a megvilágításokkal és kamera-beállításokkal fantasztikusan mutattak.


Ajánlom a filmet a régi Hitchcock filmek és vagy Brian De Palma filmek szeretőinek, illetve azoknak, akik szeretik a suspense alkotásokat és nem unják el magukat, mire a főszereplők kibogozzák a szálakat. Ezen felül mindenkinek akit érdekel az olasz giallo műfaj.

70%

A napokban sikerült megtekintenem ezt a remek filmet, méghozzá a nagyszerű Stanley Kubrick ajánlására, aki az általa látott legfélelmetesebb filmnek nevezte az Eltűnést.  George Sluzier 1988-as holland – francia eredetije, illetve a pár évvel későbbi amerikai remake (szintén ő készítette) is egy eltűnés történetet dolgoz fel. A sztori egy régi francia legendából ered, melynek helyszíne az 1901-es párizsi világkiállítás és lényege, hogy egy lány elveszti édesanyját. Hasonló történeten alapszik többek közt Hitchcock Londoni randevú c. filmje is.


A történet szerint két fiatal nyaralásra érkezik Franciaországba. Amikor megállnak tankolni egy kis benzinkútnál, a férfi Rex kint marad az autónál, míg barátnője Siska elmegy frissítőkért. Azonban a lány soha nem érkezik vissza, Rex pedig a keresés megszállottja lesz hosszú éveken keresztül. Vajon mi történhetett? Valaki elrabolta a lányt? Él e még egyáltalán? Ezekre a kérdésekre párhuzamosan kapunk választ, méghozzá olyan formában, hogy az elkövető szemszögéből is végigjárjuk a történéseket.  A színészek nekem teljesen új arcok voltak, de mindenki hihetően hozta a szerepét, sőt a két főszereplő és főleg a gonosz szerepében Bernard-Pierre Donnadieu félelmetesen jó volt. Döbbenetes, hogy milyen részletesen és meggyőzően hozta a szociopatát.

A film erénye a francia filmekre jellemző atmoszféra, itt különösen a nyomasztó, realisztikus jelleg.  A fényképezés és a helyszínek nagyon tetszettek, talán egy-két jelenetet éreztem túl lassúnak (Raymond a családjával), de utólag minden értelmet nyer és a film vége így igazán hatásos. Tényleg félelmetes film, este egyedül nem ajánlom (illetve pont, hogy de) plusz azoknak se, akik hajlamosak egy keményebb lélektani filmtől rosszul lenni.  A sok amerikai gagyi mellett igazi felüdülés, ezt a filmet nem fogod elfelejteni. Az utolsó 1-2 perc teljesen sokkol.


Érdekességként megemlítendő, hogy az amerikai remake (Kiefer Sutherlanddel és Jeff Bridgesszel) más befejezést kapott, annak ellenére, hogy ugyanúgy Sluzier rendezte. Mindenképp az eredetit ajánlom először, jobb és erőteljesebb film.


Kinek ajánlom? Mindenkinek, aki szereti, ha úgy igazán földhöz vágja egy film. De senki ne számítson egy akciófilmre, ez egy első osztályú pszichológiai thriller!

80%