délutáni összebújós

Ma délután egy 2010-es történelmi drámát néztem meg, ami meglátásom szerint sokkal inkább egy kalandfilm. A világháborús téma, Peter Weir a rendezői székben és a neves szereplőgárda ellenére sem kapott nagy visszhangot a film.


A történet egy szibériai gulágban indul a második világháború erejének teljében. A két főszereplő az amerikai mérnők, akit Moszkvában kaptak el (Ed Harris) illetve a szintén koholt vádak által ideszállított lengyel férfi, Janusz (Jim Sturgess). Terveznek, várnak majd megszöknek. Természetesen többen csatlakoznak hozzájuk, köztük a veszélyes bűnöző Valka (Colin Farrell).  Ekkor kezdődik a természettel vívott csata, hiszen a kegyetlen szibériai hidegben kell életben maradni. Hőseink célja eljutni a mongol határra. Azonban azt nem is sejtik, hogy addig és utána milyen szenvedéseken kell keresztülmenniük.


A Way Back nagyszerűen van fényképezve, viszont a tempója egy hangyányival lehetett volna gyorsabb illetve több cselekmény is elfért volna ebben a bő két órában. A jelenetek többsége tetszett, főleg az élelem és folyadék szerzés problémája volt nagyon valósághűen és átérezhetően ábrázolva. Ami nekem kicsit sok volt az a kötelező halálesetek és szomorúság, de nyilvánvalóan ez hozzátartozója egy ilyen filmnek és nem lehet úgymond hibaként felróni.  A színészek közül mindenkit láttam már jobbat is alakítani, de senki nem volt zavaró.  Könnyű magunkat beleélni a történetbe.


Összegezve a film hibája számomra az elnyújtott szenvedős jelenetek voltak, de ez teljesen egyéni problémám. Pozitívum a fényképezés és a jó kalandfilmekre jellemző egyedi hangulat, ami a mai filmes termésben egyre ritkább. Ajánlom mindenkinek, aki szereti a háborús, szökevényes, természetben játszódó filmeket!

70%

Ázsiai filmek témakörben nekem legjobban a koreai bűnügyi thrillerek és akciófilmek tetszenek, ezekből láttam a legtöbbet. Japán filmmel ritkán hozott össze eddig a sors, pláne zenés drámával, a Távozások azonban a 2009-es Oscar gálán elnyert legjobb idegen-nyelvű film díjával meggyőzött: ezt érdemes megnézni.


A történet szerint a fővárosi csellista Daigo hirtelen munka és perspektíva nélkül találja magát, ugyanis feloszlatják a szimfonikusokat. Feleségével vidékre költöznek az örökölt szülői házba, ahol főszereplőnk érdekes munkát vállal, ugyanis „felkészítő” lesz belőle. Munkája, hogy az elhunyt embereknek megadja az utolsó tiszteletet. A sztoriról ennyi elég is, a film nem a lehengerlő forgatókönyvével akarja megfogni a nézőt.

Amivel akarja és sikerül is megfognia a nézőket - ha nem is maradéktalanul -, azok az érzelmekre ható jelenetek. A halál nagyon kényes téma nem csak nálunk, hanem a világ szinte összes részén. Ha ehhez kellő tisztelettel tud egy rendező hozzányúlni, akkor könnyen megható képsorok kreálhatóak.  Ehhez még hozzájön a csellózás és egy kis családi dráma és kész az Oscar alapanyag. Ez kicsit cinikusan hangzik, de itt tényleg működik és átérezzük a szereplők problémáit, örömeit egyaránt.


A film hibája, hogy túl hosszú. Ebben a sztoriban nincs 130 perc, másfél órában legalább ilyen szépen és talán még hatásosabban is el lehetett volna készíteni.  Ezt leszámítva egy hangulatos, megható alkotásról van szó, ahol a színészek és az operatőr is remek munkát végeztek. Különösen tetszett Daigo főnökének karaktere, aki egy végtelenül precíz és elegáns ember, azonban a humort sem veti meg.

Egy kis zenés összeállítás a filmből:

Ajánlom a filmet mindenkinek, aki sziruposság nélküli meghatódásra vágyik. Ezen felül azoknak, akiknek a halál témája nem tabu, és mernek töprengeni olyan dolgokon, mint mi is igazán fontos az életben. Családdal, barátnővel való filmnézéshez is ideális!

70%

A giallo filmek megismerését a műfaj egyik legtöbbre értékelt darabjával, a Dario Argento fémjelezte Mélyvörössel kezdtem. De mi is az a giallo? A zsáner az Itáliában megjelenő sárga kötésű krimiktől örökölte nevét (a giallo szó jelentése: sárga).  Röviden összefoglalva egy speciális olasz filmműfaj, amelyre az erotika, a naturális gyilkosságok és a rejtélyesség jellemző. Illetve hangsúlyos a zenei aláfestés és a kifinomult kameramunka (szimmetrikus jelenetek, játék a fényekkel stb). Érdekessége még, hogy szinte mindig középpontba kerül a kés, mint gyilkos fegyver.  


Dario Argento sok kortársához hasonlóan forgatókönyvírással kezdte, azonban az áttörést a Volt egyszer egy Vadnyugat hozta meg neki, mely film elkészítésében sokat segített Sergio Leonénak.  Ezek után fordult a giallo filmek rendezése felé. Pályájának kiemelkedő darabjaként tartják számon a Profondo rosso-t.

A Mélyvörös története engem leginkább egy régi Hitchcock filmre emlékeztetett. Egy zongorista szemtanúja lesz egy híres látnok brutális meggyilkolásának. Mivel egyedüli szemtanú, ezért belekeveredik a nyomozásba, összekerül egy újságírónővel és ketten eldöntik, hogy a dolgok végére járnak. Ekkor még nem sejtik azokat a fordulatokat, amelyek várnak rájuk.  Összességében a sztori jó, de 37 év távlatából nem elég éles, nekem nem volt meg az a bizonyos nem bírom elvenni a szemem a képernyőről érzés. Nem azt mondom, hogy egy Gyilkos Elmék szintű érzelemmentes, fél percenként csavarokkal operáló tákolmányra vágytam, de végig megvolt bennem az a gondolat, hogy „igen, ez a fordulat nagyot üthetett akkoriban, most viszont már túlhasznált, majdhogynem klisés”.  A filmben több gyilkosság is történik, ezek kellőképpen brutálisak, ám az élményt elrontja a vérnek használt vízfesték szerű valami. 


A színészekkel nem volt gondom, de nem is kellett megerőltetniük magukat, Hitchcock filmjeihez hasonlóan itt is a történetben betöltött szerepük volt a lényeges, nem pedig karakterük mélysége, milyensége.

Ami kifejezetten tetszett az a film stílusa. Az olasz helyszínek alapjáraton is jól néznek ki, de ezekkel a megvilágításokkal és kamera-beállításokkal fantasztikusan mutattak.


Ajánlom a filmet a régi Hitchcock filmek és vagy Brian De Palma filmek szeretőinek, illetve azoknak, akik szeretik a suspense alkotásokat és nem unják el magukat, mire a főszereplők kibogozzák a szálakat. Ezen felül mindenkinek akit érdekel az olasz giallo műfaj.

70%