délutáni összebújós

Giuseppe Tornatore nem okoz csalódást. Bár nem láttam az összes filmjét, de a Cinema Paradiso és Az óceánjáró zongorista legendája is a kedvencek között van. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Maléna viszont nem jött be, nekem egyáltalán nem jött át ott a nosztalgia érzése. Viszont ezzel az 1994-es filmjével totálisan meglepett, ilyen többrétegű mestermunkára nem számítottam.


A film története szerint egy esős éjszakán a rendőrség rátalál egy iratok nélkül bolyongó emberre a semmi közepén. Mivel a közelben gyilkosság történt, ezért beviszik az őrsre, ahol hamarosan kiderül, hogy ő Onoff, a híres regényíró. Ekkor indul igazán a film, ahogy a felügyelő aprólékosan, szisztematikusan kikérdezi mindenről az írót, ami által egyre több információhoz jut ő is és mi is. Ha csak ennyi lenne ebben a történetben, már akkor is tetszett volna, de ez még nagyon a felszín csak, a néző később jön majd rá az igazi történetre. Nem akarok spoilerezni, de olyan dolgokra kell gondolni, mint purgatórium, beismerés, bűnhődés stb. Én nagyon rég néztem meg kétszer egymás után filmet, de itt muszáj volt, hogy igazán tisztán lássak és megérte, egészen zseniális a forgatókönyv és a rendezés is.


A pozitívumoknak azonban itt nincs vége. Depardieu az író szerepében hibátlan, de még nála is jobb felügyelőként Roman Polanski, aki itt bizonyít, hogy nem csak rendezőként világklasszis. Kettejük párbeszéde brilliáns egész végig. A zenéről elég annyit mondani, hogy Ennio Morricone állította össze, nagyon hatásos, főleg a vége főcím. Az egyetlen apró dolog, amit negatívumként lehet felhozni, hogy az egyszeri néző számára, mint amilyen én is vagyok, a film kétszeri megtekintést igényel, hogy igazán összeálljon és megértsük az apró utalásokat, szimbolikus jelentéseket.


Felesleges a filmet ajánlani, minden filmszerető ember magának tesz szívességet azzal, ha megnézi! Nagyon rég láttam ennyire okos rendezést, talán a Memento volt az utolsó ilyen kaliber évekkel ezelőtt.

95%

Ma délután egy 2010-es történelmi drámát néztem meg, ami meglátásom szerint sokkal inkább egy kalandfilm. A világháborús téma, Peter Weir a rendezői székben és a neves szereplőgárda ellenére sem kapott nagy visszhangot a film.


A történet egy szibériai gulágban indul a második világháború erejének teljében. A két főszereplő az amerikai mérnők, akit Moszkvában kaptak el (Ed Harris) illetve a szintén koholt vádak által ideszállított lengyel férfi, Janusz (Jim Sturgess). Terveznek, várnak majd megszöknek. Természetesen többen csatlakoznak hozzájuk, köztük a veszélyes bűnöző Valka (Colin Farrell).  Ekkor kezdődik a természettel vívott csata, hiszen a kegyetlen szibériai hidegben kell életben maradni. Hőseink célja eljutni a mongol határra. Azonban azt nem is sejtik, hogy addig és utána milyen szenvedéseken kell keresztülmenniük.


A Way Back nagyszerűen van fényképezve, viszont a tempója egy hangyányival lehetett volna gyorsabb illetve több cselekmény is elfért volna ebben a bő két órában. A jelenetek többsége tetszett, főleg az élelem és folyadék szerzés problémája volt nagyon valósághűen és átérezhetően ábrázolva. Ami nekem kicsit sok volt az a kötelező halálesetek és szomorúság, de nyilvánvalóan ez hozzátartozója egy ilyen filmnek és nem lehet úgymond hibaként felróni.  A színészek közül mindenkit láttam már jobbat is alakítani, de senki nem volt zavaró.  Könnyű magunkat beleélni a történetbe.


Összegezve a film hibája számomra az elnyújtott szenvedős jelenetek voltak, de ez teljesen egyéni problémám. Pozitívum a fényképezés és a jó kalandfilmekre jellemző egyedi hangulat, ami a mai filmes termésben egyre ritkább. Ajánlom mindenkinek, aki szereti a háborús, szökevényes, természetben játszódó filmeket!

70%

Egyre ritkábban fordul elő, hogy csak úgy belebotlok egy igazán jó filmbe, de most megtörtént. A Két Szeretőre tegnap figyeltem fel miközben a The Master c. filmről és Joaquin Phoenixről olvasgattam.  Felcsigázásként annyit elárulok, hogy élete egyik legjobb alakítását hozta.  Ez egy olyan színészről, aki tökéletesen eljátszotta többek közt Johnny Casht és Commodust, elég nagy szó.


A történet nem túl bonyolult, de mégis az elejétől kezdve magával rántja az embert. A film elég erősen kezd, a főszereplő Leonard öngyilkosságot kísérel meg. Azonnal szembesülünk vele, hogy elég sok problémája van az életben. Ennek okait maradéktalanul prezentálja nekünk a későbbiekben James Gray rendező, azonban a film fő története és hangsúlya nem itt keresendő. A fő szál sokkal inkább ott bonyolódik, hogy Leonard teljesen belebolondul a szomszédlányba, miközben a családja egy másik leányzót szán neki. Most nehogy valami kosztümös giccs dramaturgiája jelenjen meg a szemek előtt, itt közel sem erről van szó. A film zsenialitása, hogy átengedni a nézőnek az értékítéletet az egyes szereplőkről és cselekedeteikről. Több fontos kérdést felvet szerelemről, családról, önmagunk megtalálásáról, de ugyanakkor válaszokat is kapunk ezekre. Nincs szájbarágás, a rendező végig könnyedén vezeti a szálakat és ez egy drámánál számomra nagy plusz pont.


A Két Szerető legnagyobb erénye a színészi játék. Gwyneth Paltrow és Vinessa Shaw egyaránt hitelesek, jól mutatnak. Előbbi a szétszórt, önmagát még meg nem találó, azonban kisugárzásával és annak erejével teljesen tisztában lévő nőt alakítja, míg utóbbi inkább a biztonságot, a nyugalmat jeleníti meg. (Én minden szempontból Vinessa Shaw mellett döntenék.) A két női főszereplő mellett az összes mellékszereplő is tetszett, kiemelendő Isabella Rossellini Leonard anyjaként.


De a film szenzációja a jó öreg Joaquin.  A The Mastert alig pár napja láttam és szinte hihetetlen, hogy mennyire másmilyen karaktert játszik itt, de ugyanúgy tökéletesen. Nem értem, hogy maradhatott ez az alakítása úgymond észrevétlenül. Tényleg elképesztően jó. Mellékgondolatként elmondom, hogy Bradley Coopert a Silver Liningsért - ami egyébként egy közepesnél alig jobb, túlértékelt film - legjobb színész Oscarra jelöltek. Phoenix itt hasonló karaktert játszik vagy legalábbis lehet párhuzamot vonni a kettő között. Arra akarok kilyukadni, hogy Joaquin alakítása összehasonlíthatatlanul jobb és kriminálisan alul értékelt.


Óriási pozitív meglepetés volt ez a film. Egy átlagosnál érdekesebb romantikus drámára számítottam, ehelyett kaptam egy izgalmas történetet, egyedülálló színészi teljesítményeket, jó rendezést és zenét. A film megtekintése mindenki számára határozottan ajánlott, ne hagyjátok ki!

85%

A bejelentés pillanatától kezdve vártam ezt a filmet, azonban a megtekintését idáig halogattam. Tettem mindezt azért, mert Paul Thomas Anderson előző filmjével, a 2007-es Vérző Olajjal olyan magasra tette a lécet, amit nem hittem volna, hogy még egyszer el tud érni. Nem is érte el, de bánatomra meg sem közelítette.


Pedig papíron minden a helyén van. A rendező technikája a 21. század talán legszebbje, a színészek nagyon jók, a helyszínek és az operatőri munka egyedülálló.  Azonban a plot - amit korábbi filmjeihez hasonlóan itt is Anderson jegyez – gyenge.  Nincs kiindulópont, nincs karakterfejlődés, nincs lezárás. Ezek közül legalább egynek teljesülnie kell a szememben egy jó filmhez. Mert miről is akar szólni ez a film? Egy mentálisan sérült világháborús veteránról, akinek gondot jelent visszailleszkedni a társadalomba? Ez De Niro és Scorsese párosának jobban ment. Egy vallási kultusz vezetőjéről? Két teljesen különböző embertípusról, akiket a kíváncsiság és valamiféle furcsa kötelék összekapcsol? Nem tudtam eldönteni, és ezzel nem vagyok egyedül.  Sokan unalmasnak, sőt frusztrálónak tartják a filmet. Ezek szerintem erős szavak, de tény, hogy a forgatókönyv nem sikerült. Vannak teljesen kizökkentő jelenetek, vannak részek, ahol az volt az érzésem, hogy ezt a színészek rögtönözték össze aztán valamiért nem lett kivágva.


Viszont a film pozitívumai mellett sem lehet elmenni. A fényképezés egész egyszerűen lenyűgöző, főleg a tengerparti és sivatagi jeleneteknél. A kor hangulatát nagyon jól visszaadták a díszletek. A zene is teljesen rendben volt.  A színészek pedig klasszisok. Mind a két főszereplő (Phoenix és Hoffman) bravúrosan játszotta a negatív karaktert. Felesleges ömlengeni hogy mennyire jók, a legjobb főszereplő és legjobb mellékszereplők (Hoffman mellett Amy Adams a Master feleségeként) jelölések az Akadémia részéről teljesen helytállóak.


Összességében csalódás volt a film.  Nem tudom jó szívvel ajánlani senkinek, ezért úgy fogalmaznék, hogy a fényképezésért és a színészi teljesítményekért megéri megnézni.  Fáj a szívem, mert ekkora potenciállal, mint amivel Anderson és ezek a színészek bírnak, ennek mesterműnek kellett volna lennie.

65%

Ázsiai filmek témakörben nekem legjobban a koreai bűnügyi thrillerek és akciófilmek tetszenek, ezekből láttam a legtöbbet. Japán filmmel ritkán hozott össze eddig a sors, pláne zenés drámával, a Távozások azonban a 2009-es Oscar gálán elnyert legjobb idegen-nyelvű film díjával meggyőzött: ezt érdemes megnézni.


A történet szerint a fővárosi csellista Daigo hirtelen munka és perspektíva nélkül találja magát, ugyanis feloszlatják a szimfonikusokat. Feleségével vidékre költöznek az örökölt szülői házba, ahol főszereplőnk érdekes munkát vállal, ugyanis „felkészítő” lesz belőle. Munkája, hogy az elhunyt embereknek megadja az utolsó tiszteletet. A sztoriról ennyi elég is, a film nem a lehengerlő forgatókönyvével akarja megfogni a nézőt.

Amivel akarja és sikerül is megfognia a nézőket - ha nem is maradéktalanul -, azok az érzelmekre ható jelenetek. A halál nagyon kényes téma nem csak nálunk, hanem a világ szinte összes részén. Ha ehhez kellő tisztelettel tud egy rendező hozzányúlni, akkor könnyen megható képsorok kreálhatóak.  Ehhez még hozzájön a csellózás és egy kis családi dráma és kész az Oscar alapanyag. Ez kicsit cinikusan hangzik, de itt tényleg működik és átérezzük a szereplők problémáit, örömeit egyaránt.


A film hibája, hogy túl hosszú. Ebben a sztoriban nincs 130 perc, másfél órában legalább ilyen szépen és talán még hatásosabban is el lehetett volna készíteni.  Ezt leszámítva egy hangulatos, megható alkotásról van szó, ahol a színészek és az operatőr is remek munkát végeztek. Különösen tetszett Daigo főnökének karaktere, aki egy végtelenül precíz és elegáns ember, azonban a humort sem veti meg.

Egy kis zenés összeállítás a filmből:

Ajánlom a filmet mindenkinek, aki sziruposság nélküli meghatódásra vágyik. Ezen felül azoknak, akiknek a halál témája nem tabu, és mernek töprengeni olyan dolgokon, mint mi is igazán fontos az életben. Családdal, barátnővel való filmnézéshez is ideális!

70%

David Lynch a legnagyobbak közé emelkedett a Kék Bársonnyal. A legutóbbi két film, amit láttam tőle (Lost Highway és Inland Empire) nem jött be. Előbbinek még voltak jó pillanatai (a sötét atmoszféra kifejezetten tetszett), de utóbbi már teljesen értelmezhetetlen volt.  Nem baj, ha egy film nehezen bogozható ki vagy rakható össze, de az igen, ha a nézőben erre nincs meg az indíttatás. A Kék Bársony egyáltalán nem zavaros vagy érthetetlen, csak kellőképpen fura.


A történet szerint Jeffrey (Kyle MacLachlan, egyeseknek a Twin Peaksből, másoknak a Született feleségekből lehet ismerős) hazatér egy amerikai kisvárosba beteg apját meglátogatni. Talál egy levágott fület, amit elvisz a rendőrségre és természetesen buzgó és rejtélyre éhes főiskolás fiúként belefolyik a nyomozásba. Így találkozik egy énekesnővel, akiről hamarosan kiderül, hogy fiát és férjét elrabolták.  Jeffrey magánnyomozásba kezd, melyben egy fiatal lány segít neki (a kellemes kinézetű Laura Dern).  Maga a film sokféleképpen értelmezhető. Egyrészt egy szerelmi történet a két fiatal között, másrészt egy nyomozós thriller, harmadrészt a jó és rossz küzdelme.


Ahogy ülepedik bennem a film, úgy jövök rá egyre jobban, hogy igazából nincs is hibája. A színészek első osztályú alakításokat hoztak, külön kiemelendő Dennis Hopper pszichopata karaktere. Kyle MacLachlan és Laura Dern remekül hozta a fiatalokra jellemző naívságot és lelkesedést. A romantikus jelenetek nagyon tetszettek, pedig nem vagyok egy érzelgős alkat. Lynch ezzel is nagyon meglepett egyébként. Isabella Rossellini az énekesnő szerepében volt kicsit gyengébb, ha valami negatívumot fel akarok hozni.

A film fényképezésében és zenében a legerősebb. Az operatőr tökéletes munkát végzett, minden beállítás, kameraszög stb. úgy van elrendezve, hogy a lehető legjobb(an kinéző) jelenetet kapjuk (pl Jeffrey a szekrényben).  A filmhez írt zene Angelo Badalamentihez fűződik, akinek a neve garancia a minőségre. A további zeneválasztás pedig Lynch zsenialitását mutatja; a névadó Bobby Vinton sláger  mellett hasonlóan nagy klasszikusok szólalnak meg (pl Roy Orbison – In Dreams c. száma, melyhez egy felejthetetlen jelenetsor kapcsolódik)


A Kék Bársonyt 1986-ban az Akadémia jelölte a legjobb rendezés kategóriában. A legjobb alkotás díját a Távol Afrikától c. film nyerte helyette, ezzel nem tudok egyetérteni. De ha a legjobb film díjat nem is nyerte el, Hoppernek és Badalamentinek minimum a jelölés kijárt volna.

Összességében engem nagyon meglepett Lynch ezzel a filmjével. Nem ezt vártam tőle, titkon számítottam csak valami hasonlóra. Ugyanis ez egy klasszikus amerikai felfogásban készített film, annak ellenére, hogy azért van benne keménység. Lineáris történetvezetés, optimista befejezés, sehol egy erőltetett, kényszerített csavar. Egyszóval minden a helyén volt, bátran ajánlom nem csak Lynch fanoknak!

90%

A giallo filmek megismerését a műfaj egyik legtöbbre értékelt darabjával, a Dario Argento fémjelezte Mélyvörössel kezdtem. De mi is az a giallo? A zsáner az Itáliában megjelenő sárga kötésű krimiktől örökölte nevét (a giallo szó jelentése: sárga).  Röviden összefoglalva egy speciális olasz filmműfaj, amelyre az erotika, a naturális gyilkosságok és a rejtélyesség jellemző. Illetve hangsúlyos a zenei aláfestés és a kifinomult kameramunka (szimmetrikus jelenetek, játék a fényekkel stb). Érdekessége még, hogy szinte mindig középpontba kerül a kés, mint gyilkos fegyver.  


Dario Argento sok kortársához hasonlóan forgatókönyvírással kezdte, azonban az áttörést a Volt egyszer egy Vadnyugat hozta meg neki, mely film elkészítésében sokat segített Sergio Leonénak.  Ezek után fordult a giallo filmek rendezése felé. Pályájának kiemelkedő darabjaként tartják számon a Profondo rosso-t.

A Mélyvörös története engem leginkább egy régi Hitchcock filmre emlékeztetett. Egy zongorista szemtanúja lesz egy híres látnok brutális meggyilkolásának. Mivel egyedüli szemtanú, ezért belekeveredik a nyomozásba, összekerül egy újságírónővel és ketten eldöntik, hogy a dolgok végére járnak. Ekkor még nem sejtik azokat a fordulatokat, amelyek várnak rájuk.  Összességében a sztori jó, de 37 év távlatából nem elég éles, nekem nem volt meg az a bizonyos nem bírom elvenni a szemem a képernyőről érzés. Nem azt mondom, hogy egy Gyilkos Elmék szintű érzelemmentes, fél percenként csavarokkal operáló tákolmányra vágytam, de végig megvolt bennem az a gondolat, hogy „igen, ez a fordulat nagyot üthetett akkoriban, most viszont már túlhasznált, majdhogynem klisés”.  A filmben több gyilkosság is történik, ezek kellőképpen brutálisak, ám az élményt elrontja a vérnek használt vízfesték szerű valami. 


A színészekkel nem volt gondom, de nem is kellett megerőltetniük magukat, Hitchcock filmjeihez hasonlóan itt is a történetben betöltött szerepük volt a lényeges, nem pedig karakterük mélysége, milyensége.

Ami kifejezetten tetszett az a film stílusa. Az olasz helyszínek alapjáraton is jól néznek ki, de ezekkel a megvilágításokkal és kamera-beállításokkal fantasztikusan mutattak.


Ajánlom a filmet a régi Hitchcock filmek és vagy Brian De Palma filmek szeretőinek, illetve azoknak, akik szeretik a suspense alkotásokat és nem unják el magukat, mire a főszereplők kibogozzák a szálakat. Ezen felül mindenkinek akit érdekel az olasz giallo műfaj.

70%

Polanskiban azt szeretem, hogy bár nem végez mindig tökéletes munkát rendezéseivel, de történeteinek izgalma, szereplőinek érdekessége szinte kivétel nélkül élvezetes filmet eredményez. Nincs ez másként az 1992-es Keserű Méz c. alkotással sem.


A film egy különös szerelmi történetet dolgoz fel, amely magában foglal mindenféle vágy beteljesítését, gyűlöletet, bosszúvágyat, lelki terrort és még sorolhatnám. A történetbe egy óceánjáró hajón kapcsolódunk be, ahol egy angol házaspár, nevesítve Nigel (Hugh Grant) és Fiona (Kristin Scott Thomas) jelenik meg a szemünk előtt. Mint kiderül azért fizettek be erre az útra, hogy egy nyaralással rendbe rakják házasságukat. Nigel hamar összeismerkedik egy gyönyörű francia lánnyal (Emmanuelle Seigner) a hajó bárjában, illetve később annak férjével, egy tolószékes íróval Oscarral, akit a zseniális Peter Coyote alakít. Oscar azt állítja Mimiről, hogy a szerelmük miatt került tólószékbe és meginvitálja Nigelt a kabinjába, hogy egy olyan történetet mondjon el, amelyet nem fogunk elfelejteni.  Ekkor következik egy flashback és évekkel korábban Párizsban járunk, ahol Polanski nagyon jó tempóérzékkel mutatja be Mimi és Oscar megismerkedését, szerelmük eljutását a csúcsra, majd az elhidegülést, egymás megalázását. A történetről elég is ennyi, lényeg, hogy a forgatókönyv zseniális.


A film története mellett a színészek alakításai is lenyűgözőek. Peter Coyote egyértelműen kiemelkedik, tökéletes választás volt erre a megcsömörlött, negatív, néhol már szadista karakterre, akivel azért mégis együtt tud majd érezni a néző, bármilyen hihetetlenül is hangzik ez. Kellemes meglepetést nyújtott Hugh Grant , akiért alapjáraton nem vagyok oda, ám itt nagyon jól játszotta a prűd, de mégis kíváncsi angolt. Az ő karakterét legalább annyira rabul ejti majd a francia lány története, mint minket…


Kiemelendő még a film zenéje, amelyet a Vangelis szállított és remekül passzol mind a hajón játszódó jelenetekhez, mind a párizsi visszaemlékezésekhez.

A Keserű Méz két hibája, hogy Emmanuelle Seigner alakítása néhol gyenge, vagyis inkább Peter Coyote mellett annak tűnik, illetve a film vége. Nem konkrétan a befejezéssel vagy a konklúzióval (mohóság témaköre) van baj, hanem ahogy oda eljutunk.

Kinek ajánlanám a filmet? Azoknak, akik nem riadnak vissza egy nem hétköznapi love storytól, ugyanis a film kendőzetlenül mutatja be ezt a nem mindennapi kapcsolatot. Van itt minden, a perverz jelenetektől kezdve az egymás lelki kifacsarásán keresztül a (látszólagos) megbocsájtásig.  De természetesen Polanski ügyelt az egyensúlyra, a szerelem (vagy jelen esetben inkább megszállott kötődés?) hétköznapi értelemben vett szép oldala is bemutatásra kerül. Összességében egy kiváló film a Keserű Méz és kár kihagyni.

80%

A napokban sikerült megtekintenem ezt a remek filmet, méghozzá a nagyszerű Stanley Kubrick ajánlására, aki az általa látott legfélelmetesebb filmnek nevezte az Eltűnést.  George Sluzier 1988-as holland – francia eredetije, illetve a pár évvel későbbi amerikai remake (szintén ő készítette) is egy eltűnés történetet dolgoz fel. A sztori egy régi francia legendából ered, melynek helyszíne az 1901-es párizsi világkiállítás és lényege, hogy egy lány elveszti édesanyját. Hasonló történeten alapszik többek közt Hitchcock Londoni randevú c. filmje is.


A történet szerint két fiatal nyaralásra érkezik Franciaországba. Amikor megállnak tankolni egy kis benzinkútnál, a férfi Rex kint marad az autónál, míg barátnője Siska elmegy frissítőkért. Azonban a lány soha nem érkezik vissza, Rex pedig a keresés megszállottja lesz hosszú éveken keresztül. Vajon mi történhetett? Valaki elrabolta a lányt? Él e még egyáltalán? Ezekre a kérdésekre párhuzamosan kapunk választ, méghozzá olyan formában, hogy az elkövető szemszögéből is végigjárjuk a történéseket.  A színészek nekem teljesen új arcok voltak, de mindenki hihetően hozta a szerepét, sőt a két főszereplő és főleg a gonosz szerepében Bernard-Pierre Donnadieu félelmetesen jó volt. Döbbenetes, hogy milyen részletesen és meggyőzően hozta a szociopatát.

A film erénye a francia filmekre jellemző atmoszféra, itt különösen a nyomasztó, realisztikus jelleg.  A fényképezés és a helyszínek nagyon tetszettek, talán egy-két jelenetet éreztem túl lassúnak (Raymond a családjával), de utólag minden értelmet nyer és a film vége így igazán hatásos. Tényleg félelmetes film, este egyedül nem ajánlom (illetve pont, hogy de) plusz azoknak se, akik hajlamosak egy keményebb lélektani filmtől rosszul lenni.  A sok amerikai gagyi mellett igazi felüdülés, ezt a filmet nem fogod elfelejteni. Az utolsó 1-2 perc teljesen sokkol.


Érdekességként megemlítendő, hogy az amerikai remake (Kiefer Sutherlanddel és Jeff Bridgesszel) más befejezést kapott, annak ellenére, hogy ugyanúgy Sluzier rendezte. Mindenképp az eredetit ajánlom először, jobb és erőteljesebb film.


Kinek ajánlom? Mindenkinek, aki szereti, ha úgy igazán földhöz vágja egy film. De senki ne számítson egy akciófilmre, ez egy első osztályú pszichológiai thriller!

80%