délutáni összebújós

Nagyon szeretem a bűnözőkről szóló filmeket, mert érdekesnek találom azt a teret, amiben ezek az emberek élnek és amiért ezt az utat választják, kell választaniuk. Szerencsére sok értékes alkotás született a témában és nem csak Amerikában. A fivér egy 96-os orosz film és brutális hangulata van.


A történet szerint a seregből leszerelt fiatal katona, Danila Szentpétervárra költözik az ő becsületes és az anyjuk szerint már biztos nagy emberré váló bátyjához. Akiről azonban azonnal kiderül, hogy nem jó ember, épp ellenkezőleg, gengszter és gyilkos.  Danila sem tud elmenekülni ettől a világtól, az igazság az, hogy nem is akar. A film során végig ismétlődik az a gondolat, miszerint Danila az ölést egyszerű problémamegoldásnak tekinti. De a történetről ennyi elég is dióhéjban, a hangsúly nálam a hangulaton volt, ami telitalálat. A kelet-európai depressziót és kilátástalanságot kell négyzetre emelni és akkor ehhez még hozzávenni a gengszter-léttel járó dolgokat. Az igazán jó krimikben a realista jelleg adja a film erejét. Nem azért kell erősnek és könyörtelennek lenni, mert akkor neked jó lesz, hanem mert a gyengéket eltapossák. Ez a Pusher trilógiában volt hasonlóan zseniális módon megjelenítve.


A valóság érzethez nagyban hozzájárul a bravúros színészi teljesítmény. Mind a főszereplő Sergey Bodrov, mind a mellékszereplők hitelesek voltak.  Fontos szerepe van még a zenének is, nem csak a változás motívuma, hanem konkrétan meg is menti a főszereplőt a haláltól. A fényképezés és a tempó szintén remek, sőt jelen esetben még elnéztem volna egy ideig, szerencsére van második része a történetnek.


Ajánlom mindenkinek, aki realista, izgalmas, szórakoztató ugyanakkor elgondolkodtató filmre vágyik az alvilág mélyéről!

80%

Polanskiban azt szeretem, hogy bár nem végez mindig tökéletes munkát rendezéseivel, de történeteinek izgalma, szereplőinek érdekessége szinte kivétel nélkül élvezetes filmet eredményez. Nincs ez másként az 1992-es Keserű Méz c. alkotással sem.


A film egy különös szerelmi történetet dolgoz fel, amely magában foglal mindenféle vágy beteljesítését, gyűlöletet, bosszúvágyat, lelki terrort és még sorolhatnám. A történetbe egy óceánjáró hajón kapcsolódunk be, ahol egy angol házaspár, nevesítve Nigel (Hugh Grant) és Fiona (Kristin Scott Thomas) jelenik meg a szemünk előtt. Mint kiderül azért fizettek be erre az útra, hogy egy nyaralással rendbe rakják házasságukat. Nigel hamar összeismerkedik egy gyönyörű francia lánnyal (Emmanuelle Seigner) a hajó bárjában, illetve később annak férjével, egy tolószékes íróval Oscarral, akit a zseniális Peter Coyote alakít. Oscar azt állítja Mimiről, hogy a szerelmük miatt került tólószékbe és meginvitálja Nigelt a kabinjába, hogy egy olyan történetet mondjon el, amelyet nem fogunk elfelejteni.  Ekkor következik egy flashback és évekkel korábban Párizsban járunk, ahol Polanski nagyon jó tempóérzékkel mutatja be Mimi és Oscar megismerkedését, szerelmük eljutását a csúcsra, majd az elhidegülést, egymás megalázását. A történetről elég is ennyi, lényeg, hogy a forgatókönyv zseniális.


A film története mellett a színészek alakításai is lenyűgözőek. Peter Coyote egyértelműen kiemelkedik, tökéletes választás volt erre a megcsömörlött, negatív, néhol már szadista karakterre, akivel azért mégis együtt tud majd érezni a néző, bármilyen hihetetlenül is hangzik ez. Kellemes meglepetést nyújtott Hugh Grant , akiért alapjáraton nem vagyok oda, ám itt nagyon jól játszotta a prűd, de mégis kíváncsi angolt. Az ő karakterét legalább annyira rabul ejti majd a francia lány története, mint minket…


Kiemelendő még a film zenéje, amelyet a Vangelis szállított és remekül passzol mind a hajón játszódó jelenetekhez, mind a párizsi visszaemlékezésekhez.

A Keserű Méz két hibája, hogy Emmanuelle Seigner alakítása néhol gyenge, vagyis inkább Peter Coyote mellett annak tűnik, illetve a film vége. Nem konkrétan a befejezéssel vagy a konklúzióval (mohóság témaköre) van baj, hanem ahogy oda eljutunk.

Kinek ajánlanám a filmet? Azoknak, akik nem riadnak vissza egy nem hétköznapi love storytól, ugyanis a film kendőzetlenül mutatja be ezt a nem mindennapi kapcsolatot. Van itt minden, a perverz jelenetektől kezdve az egymás lelki kifacsarásán keresztül a (látszólagos) megbocsájtásig.  De természetesen Polanski ügyelt az egyensúlyra, a szerelem (vagy jelen esetben inkább megszállott kötődés?) hétköznapi értelemben vett szép oldala is bemutatásra kerül. Összességében egy kiváló film a Keserű Méz és kár kihagyni.

80%

A napokban sikerült megtekintenem ezt a remek filmet, méghozzá a nagyszerű Stanley Kubrick ajánlására, aki az általa látott legfélelmetesebb filmnek nevezte az Eltűnést.  George Sluzier 1988-as holland – francia eredetije, illetve a pár évvel későbbi amerikai remake (szintén ő készítette) is egy eltűnés történetet dolgoz fel. A sztori egy régi francia legendából ered, melynek helyszíne az 1901-es párizsi világkiállítás és lényege, hogy egy lány elveszti édesanyját. Hasonló történeten alapszik többek közt Hitchcock Londoni randevú c. filmje is.


A történet szerint két fiatal nyaralásra érkezik Franciaországba. Amikor megállnak tankolni egy kis benzinkútnál, a férfi Rex kint marad az autónál, míg barátnője Siska elmegy frissítőkért. Azonban a lány soha nem érkezik vissza, Rex pedig a keresés megszállottja lesz hosszú éveken keresztül. Vajon mi történhetett? Valaki elrabolta a lányt? Él e még egyáltalán? Ezekre a kérdésekre párhuzamosan kapunk választ, méghozzá olyan formában, hogy az elkövető szemszögéből is végigjárjuk a történéseket.  A színészek nekem teljesen új arcok voltak, de mindenki hihetően hozta a szerepét, sőt a két főszereplő és főleg a gonosz szerepében Bernard-Pierre Donnadieu félelmetesen jó volt. Döbbenetes, hogy milyen részletesen és meggyőzően hozta a szociopatát.

A film erénye a francia filmekre jellemző atmoszféra, itt különösen a nyomasztó, realisztikus jelleg.  A fényképezés és a helyszínek nagyon tetszettek, talán egy-két jelenetet éreztem túl lassúnak (Raymond a családjával), de utólag minden értelmet nyer és a film vége így igazán hatásos. Tényleg félelmetes film, este egyedül nem ajánlom (illetve pont, hogy de) plusz azoknak se, akik hajlamosak egy keményebb lélektani filmtől rosszul lenni.  A sok amerikai gagyi mellett igazi felüdülés, ezt a filmet nem fogod elfelejteni. Az utolsó 1-2 perc teljesen sokkol.


Érdekességként megemlítendő, hogy az amerikai remake (Kiefer Sutherlanddel és Jeff Bridgesszel) más befejezést kapott, annak ellenére, hogy ugyanúgy Sluzier rendezte. Mindenképp az eredetit ajánlom először, jobb és erőteljesebb film.


Kinek ajánlom? Mindenkinek, aki szereti, ha úgy igazán földhöz vágja egy film. De senki ne számítson egy akciófilmre, ez egy első osztályú pszichológiai thriller!

80%